Nagykállói volt megyeháza épülete, Nagykálló

Szabolcs vármegye egykori székhelye, Nagykálló emblematikus épülete a központjában álló, volt vármegyeháza. A barokk jegyeket magán viselő épület tervezője az olasz származású Salvator Aprilis, akinek halála után az építési munkálatokat testvére, Juseppe Aprilis fejezte be. Az 1769 és 1780 között épült, egykori vármegyeháza napsárgára és fehérre festett tömbje ma is uralja a szépen kialakított Szabadság teret.  

Eredeti funkcióját 1876-ig töltötte be. Itt volt a Vármegyei Hivatal és a Megyei Levéltár is. Miután Nyíregyházára helyezték át a vármegye új központját, a megüresedett épület más funkciót kapott: 1895-től Nagykállói Magyar Királyi Tébolydaként üzemelt. Jelenleg a Szabolcs-Szatmár Bereg Megyei Kórházak és Egyetemi Oktatókórház Sántha Kálmán Szakkórháza működik benne.

Az erkélyes, egyemeletes épület négyszög alaprajzú, tengelyelosztása ritkán fordul elő a hasonló stílusú épületeknél: 2-5- 3-5- 2 – tartja a szakma. A XIX. század végén bővítették az U alakú épületet. A baloldali szárny eredetileg emeletén nyitott, árkádos folyosóval épült, de kórházi funkciói miatt felfalazták. Ugyanezen az oldalon, a földszinten istállót és kocsiszínt találtak a régészeti kutatások során.

A homlokzat, s egyben az épület legszebb dísze az erkéllyel egybeépített faragott kőkapu, mely a Szabadság térre néz. Készítője a sátoraljaújhelyi Martin Lertz volt. Az ő munkái az ajtó- és ablakkeretek, az egyszerű pillérfők és kőpárkányok. A főbejárat kilincsének zárcímere ma is az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli kétfejű sast ábrázolja.

Megfordult itt gróf Széchenyi István, aki a Tisza szabályozásának ügyében járt itt, Nyíregyháza író-szülötte Krúdy Gyula, akinek novelláiban is több alkalommal feltűnnek a megyeházán tartott bálok emlékezetes jellemzői, szereplői is. A rendszerváltás környékén egyébként volt egy kísérlet arra, hogy visszahozzák az egykori megyebálok hangulatát, bált rendeztek itt, de hagyományt nem sikerült teremteni belőle.

Az épület érdekessége még, hogy a nagy mennyiségű esővizet földalatti csatornarendszerben vezették el az egykori megyeháza és a város alatt. Ennek a csatornarendszernek egy kis részlete látható a Szabadság téren, az épület közelében, egy üvegfalon keresztül meg is lehet nézni. Egy emléktábla pedig arra az anekdotára emlékezteti a város lakóit, amely szerint a börtön egyik rabja, Farkas Samu a csatornarendszeren keresztül szökött meg.

Az épületben nemcsak a megyei adminisztráció foglalt helyet, hanem a börtön is itt volt, a pincében. A börtönt Giuseppe Aprilis tervezte és építette 1781 és 1784 között. Műve már nincs meg, de a börtön félelmetes emléke megmaradt. A vallatópince beépült a főépületbe. A börtön egy része ma is megtekinthető, előzetes bejelentkezésre, hozzájárulásra azonban szükség van, hiszen az épületben kórház működik.

A cellába lépve szembesül a látogató azzal, hogy amit hallott, olvasott, az bizony létezett: habár már beton fedi az alját, egy gerenda megmaradt az eredeti padlóból. A „tüskés” gerendapadlón kellett a lábait váltogatva állnia az elzárásra ítéltnek, a tüske-sorok között. A gerendát látva az embernek az az érzése támad: nincs az a bűn, amit ilyen körülmények között be ne vallott volna az illető – talán még azt is, amit el sem követett. A vallatópince lejáratának aljából nyílik az „egyes”, vagyis az a cella, amelybe egyetlen ember fért el. A mennyezet olyan alacsony, hogy csak meghajolva lehet benne elférni. Alját élükre fektetett lécekből alakították ki, odabent koromsötét van. A híres Kállai kettős, amely Kodály Zoltán gyűjtéséből maradt fenn (itt jegyezzük meg, a táncballada első leírója Farkas Lajos volt 1895-ben, tehát Kodálynak már volt mihez nyúlnia) qa vármegyeházához is kapcsolódik. Egyes elméletek szerint a vallatócellában énekelte az egyik rab, miközben „táncolt” a tüskés gerendákon.

Ez az elmélet azonban nem megdönthetetlen, mert a Kállai kettős eredetét mintegy száz  évvel korábbra datálják. Arra az időre, amikor még állt a kállói vár. A legenda szerint akkoriban volt az a szórakozásuk a katonáknak, hogyha fogtak egy törököt és egy labancot, egymásnak háttal összekötözték, és arra buzdították őket, hogy táncoljanak. Hogy még nehezítsék a dolgot, időnként oda is cserdítettek a lábaik közé, így aztán szorgalmasan kapkodták. A kállai kettős táncballada, amelynek meséje, legendája van. Egy civakodó majd kibékülő párról, boldogan együtt mulató szerelmes párról szól. Valaha több részből állt, ma ismert darabjai: Felülről fúj az őszi szél, Kincsem komámasszony, Nem vagyok én senkinek sem adósa, Jó bort árul Sirjainé.