Történelem
>> Kora középkor
>> Középkor
>> Kora újkor
>> Újkor
>> Jelenkor
Kora középkor
A Kárpát-medence területére a Kr.e. 6. évezredben hatoltak be az első embercsoportok és a Tisza vonala mentén haladtak délről észak felé, akik 6900 évvel ezelőtt érték el a Felső-Tisza-vidék szatmári területeit. A régészeti leletek tanúsága a Felső-Tisza-vidék a neolitikum óta (Kr. e. 5000) lakott a terület. Szkíta leltek kerültek elő Kr.e. 6-4 századból, a régió a kelták uralma alá kerül a Kr.e 3-1. század között, akiknek uralmát a dákok törik meg, bár ők nem hódítják meg a Felső-Tisza-vidéket. A dák uralom összeomlása után az iráni eredetűszarmaták hajtják uralmuk alá a vidéket a 3-4. század között, akiknek a nevéhez fűződik az Alföldön védelmét ellátó monumentális csörszárok felépítése, amelyet a germánokkal szemben építettek fel római hadmérnökök közreműködésével. A térségben nagy számban található kurgánokból, a szintén iráni eredetű alánok jelenléte azonosítható már a 2. század végétől. 2. század második felében jelennek a Kárpát-medencében keleti germán népcsoportok (langobárdok, vandálok, viktoválok, gepidák), a Felső-Tisza-vidéket bizonyos részeit elsőként viktoválok veszik birtokba a csőrsz ároktól keletre eső földeket. A szarmaták védelmi rendszerén a gepidák jutnak át a 4. században, akik a Felső-Tisza és a Szamos völgyeiben rendezik be első Kárpát-medencei szállásterületeiket, így a Felső-Tisza-vidéken nagy számban kerültek elő gepida régészeti leletek. A népvándorlás korában a gepidák hun függőség alá kerülnek, amely felemelkedést jelentett számukra (mint a hunok egyik legfőbb szövetségese, nagy száman vehettek részt a hunok seregeiben és katonai vezetők sorában, országuk határa nagyobb volt mint előtte). Miután a hunok elhagyják a Kárpát-medencét a gepidák megszállják az Alföldet és Erdély területét. A gepidák már az 5. század végén kiürítik a Felső-Tisza-vidéket, így fél évszázadra a terület szinte lakatlanná válik. A gepidák uralmát 567-ben a török eredetű avarok törik meg, akik az egész Kárpát-medencét hatalmuk alá hajtják. Az avar településhálózat a 6. században kezd kiépülni a régióban. A szatmári, beregi területekről hiányoznak az avar kori régészeti leletek, amelyből arra következtetnek a régészek, hogy ezt a területet nem népesítették be az avarok. Azonban jelentős számban maradtak fent szláv eredetű település, folyó nevek (pl. Csaroda, Lónya, Kömörő, Túr, Kraszna). Az a tény, hogy ilyen nagy számban maradtak fent szláv eredetű település nevek, jelzi, hogy a szlávok hosszan voltak jelen ezen a vidéken már az avarok előtt és után is (Cservenyákszerk., 1993). Az avarok uralmát a Kárpát-medence nyugati részén Nagy Károly hadjáratai döntik meg, még délről a frissen alakuló bolgár állam. A térség gazdag honfoglaláskori régészeti lelőhelyekben is, a Felső-Tisza-vidék büszkélkedik az ország egyik legnagyobb honfoglaláskori lelet anyagával. A Kárpát-medence leggazdagabb honfoglalás kori temetői a Bodrogközben, Karos határában találhatók, de fontos leletek kerültek elő Kisrozvágyon, Anarcson, Eperjeskén, Tiszabezdéden, Rakamazon. A régészeti leletek alapján elmondható, hogy a Felső-Tisza-vidék stratégiai jelentőségű szerepet tölthetett be a honfoglalás éveiben.
Az Árpád-kor folyamán a Felső-Tisza-vidék területén Borsova, Szabolcs, Szatmár vármegye osztozott. Borsova vármegye, melynek központja a Tisza és a Borsa folyó összefolyásánál található borsovai földvár volt, a tatárjárást követően bomlik fel, ebből a területből alakul ki Bereg vármegye (nyugati felével pedig Szabolcs vármegye területe nő meg). Szabolcs vármegye központja Szabolcs település volt, ahol a térség legjelentősebb ispánsági vára állt. A szabolcsi földvár Közép-Európa legnagyobb épségben maradt földvára, melynek lábánál egy román kori templom áll, amely a Felső-Tisza-vidék legkorábbi műemléke. Szatmár vármegye központja a Szamos partján fekvő Szatmár volt, ahol szintén jelentős földvár állt. A földvárak váltak az államalapítás korában egy-egy terület hatalmi központjává, melynek élére a király az ispánt nevezte ki.Az egyházi igazgatási szervezet az államalapítás korában kezdett kialakulni, a vármegyék létrehozását követően. Egy-egy esperesség egy adott királyi vármegyére terjedt ki. A vizsgált területen az Árpád-korban négy esperesség működött (szabolcsi, borsovai, szatmári, ugocsai), melyből kettő az egri, kettő pedig a gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozott (Szatmáriné, 2004). A legkorábbi templomok a várispánsági központokban épültek fel.
A király tulajdonában álló várbirtokok és az egyházi tulajdonban lévő birtokok mellett, jelentősen megnőtt a világi nagybirtokok aránya. Az államalapítás korában idegen eredetű családok kezébe kerülnek a földek, a legfőbb nemzetségek a régióban a Hontpázmány, a Gutkeled a Szente-Mágócs, Káta, Balog-Semjén, Kaplony nemzettség, akiknek birtokai behálózták a Felső-Tisza-vidéket. Az épített örökség ma is látható emlékei közül az elsők ezeknek a nemzettségeknek a magán alapítású monostorépítéséhez köthető (guti, kaplonyi), de emellett számos monostorról már csak régészeti eredmények tanúskodnak (Cégény, Sárvármonostor, besztereci, Császlómonostor, Csaholymonostor). A tatárjárás előtti időszakból csak igen kis számban maradtak fenn falusi templomok, ezek közül a legkorábbi és a legjelentősebb a mai is álló szabolcsi esperesi templom. A Szent István korából származó kápolnák nagy többségében fából, sövényfalból készültek, amelyek nagyrészt elpusztultak. Kőépületeket kizárólag a módosabb patrónussal rendelkező települések engedhettek meg ekkor, így az általános építőanyagul a fa és a sár szolgált. A korai alapítású templomok közül ismert még a Kisvárdán felépült fogadalmi templom, amelyet Szent László épített az 1085-ös kunok felett aratott győzelem emlékére. A tatárjárás előtt épült templomok többségét csak régészeti feltárásokból ismerjük(Zsurk, Balkány, Kenéz, Nagybereg, Szentmárton, Károly Mindszent, Gacsály, Németi).
A nemesi kézben lévő birtokok aránya csak a tatárjárás után nő meg. A kisebb nemesi családok esetében a 13. század közepétől élénkül meg az egyházi épületek építése birtokközpontjaikba, ekkor ugrásszerűen megnő a templomépítések száma. Ebből az időszakból már több ma is álló templom is látható. A korábbi alapítású templomok közé tartoznak a félköríves szentélyű templomok (Szabolcs, Csengersima, Nyírmihálydi), de van néhány igen korai egyenes szentélyzáródású templom is (Lónya, Csaroda, Márokpapi, Vámosatya, Ópályi, Gyügye, Nyírbéltek, Piricse), melyeknek a többsége a 12-13. század fordulóján épülhetett. A ma meglévő emlékanyag zöme a 14-15. századból, a gótika korából származik. A gótika korára három nagy templomépítési hullám tehető, Nagy Lajos kora (ebben az időszakban épült Csenger, Anarcs, Beregsurány, Szamostatárfalva, Ófehértó, Vaja), Zsigmond kora a 15. század első felében (Nagyar, Sonkád, Kállósemjén, Nyírmeggyes, Nyírcsászári, Nyírderzs), valamint Mátyás konszolidációtól(1470-es évek) a 15. század végéig (Szamosújlak, Nagygéc, Kölcse, Papos, Kisszekeres, Tiszabezdéd, Nyírtura, Nyírbátor, Tarpa, Vámosoroszi, Túrricse, Szamosbecs, Jánkmajtis, Tiszaszentmárton, Tiszakóród, Beregdaróc).Ezek a nagyobb templomépítési hullámok országosan és a régióban is a belpolitikai konszolidációkkal vannak összefüggésben, hiszen mindhárom alkalommal új politikai elit születik, új családok emelkednek felakik törekednek a főúri reprezentációra. Az Anjou korban Báthori, Váradi, Kállay, Lónyay, Csaholyi családok emelkednek fel, akiknek a templomépítések mellett fontos szerepük volt a térség településhálózatának alakításában is, hiszen birtokközpontjaik váltak a gazdasági csomópontokká.
A Felső-Tisza-vidék ebben az időszakban még igen gyéren lakott területnek számított. Ezidőtájt a Kárpát-medence alföldi területeinek nagy része időszakosan vagy állandóan vízzel borított árterek, lápok szövevénye volt. A letelepülők többsége a folyóhátakon kialakított állandó szállásokon gazdálkodott. A kedvezőtlen természeti feltételek és a terület periférikus fekvése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a magyar államiság keretében a Felső-Tisza vidéke viszonylag későn, inkább csak a 12-13. században kezdett benépesülni. A 10-11. században népesült be a Szamoshát és a beregi-Tiszahát, a 12. században pedig sor kerülhetett a Szatmári-Tiszahát, Túrhát erdősült területeinek meghódítására (Ratkószerk., 2014). A Felső-Tisza-vidék sűrű településhálózattal rendelkezett már az Árpád-kor végére. Ezen a vízjárta területen nagy gondot fordítottak a falvak helyének kiválasztására, elsősorban a folyóhátakat vették birtokba, amely védett volt a vizek elől. A folyók kanyarulatában szintén előszeretettel építkeztek, hiszen a folyókanyarokban a víz folyása lassabb volt, így ezek számítottak a leginkább védett helyszíneknek. A középkorban a templomok nagy része a folyóhátakon, a kanyarulatokban, közvetlenül a vizek partján épültek, annak érdekében, hogy a legbiztonságosabb helyet megválasztva, a víztükör is visszatükrözze a templomra a fényt. A mai települések nagyrészt már a 13. századra kialakultak, a települések száma egészen a 14. századig nőtt. A Felső-Tisza-vidék nagy részét hatalmas erdők borították még ekkor, amelyek szintén befolyásolták a települések helyének megválasztását. Az egyik legnagyobb erdősült terület a Tiszahát és a Szamoshát között elterülő terület volt, amelyet szatmári erdőhátnak neveztek. Az itt élő emberek anyagi kultúrájában fontos szerepet töltött be a fa, a famegmunkálás. Ennek tanúbizonyságai a templomok mellett álló fa haranglábak vagy a díszes templomberendezések. A Felső-Tisza-vidéken a hegyek, a folyók, a kis völgyek, a nagy erdők, természeti jellegüknél fogva kis települések létrejöttét tették csak lehetővé. A másik oka a kis lélekszámú települések tartós fennmaradásának a rideg állattartás dominanciája, a földművelés, a szántók csak a 19. századtól kezdenek el nagyobb teret hódítani maguknak. Harmadrészt a belső felvevőpiac hiánya, az árutermelés kezdetlegessége sem eredményezte a nagyobb mértékű lakosságtömörüléseket, amely hozzájárulhatott volna nagyobb települések létrejöttéhez (Cservenyákszerk., 1993).
Jelentős változásokat eredményezett a koraújkor. A Királyi Magyarországot és a Felső-Tisza-vidéket Tokaj, Kálló, Ecsed, Károly, Szatmár végvárai védték. Lényegében a Dél-Nyírségben húzódott végig az Oszmán és a Habsburg birodalmak határa. A török és tatár betörésektől, a császári udvar zsoldos seregeitől, a koraújkori szabadságküzdelmektől, a várőrségektől, a hajdúktól, a kurucoktól sokat szenvedett a térség. A 17. században számos alkalommal vált katonai felvonulási területté a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség között. Az 1500-as években a Felső-Tisza-vidék Erdély, a királyi Magyarország és a török hódoltsági terület határán feküdt. A helyi és az országos erőviszonyok szerint a Felső-Tiszavidék számtalanszor gazdát cserélt, de már fekvésénél fogva is inkább Erdély vonzáskörébe tartozott. Ez a kulturális, az építészeti és a néprajzi kapcsolatokban is kimutatható. A török jelenlét, az állandó háborús állapotok számos települést tettek lakatlanná, számos a középkorban virágzó település indult pusztásodásnak. Az Alföld többi területével ellentétben a Felső-Tisza-vidék nagy része azonban nem került török uralom alá.A török uralom a hódoltság legnagyobb területi kiterjedése idején a Tiszáig és az Ecsedi lápig terjedt (Ratkószerk., 2014). A török jelenlét hatására nőtt meg a védelmi szerepe Tokajnak, Kállónak, Várdának és Ecsednek, (Nagy)Károlynak, Szatmárnak, amelyeknek sikerül feltartóztatni, lassítani a török terjeszkedést. A Felső-Tisza-vidék jelenlegi országhátáron belül található részén található a már teljesen elpusztult tokaji és ecsedi vár, a nyírségben lévő kállói vár, az egykori végvárvonaltól északabbra lévő kisvárdai vár, a Vámosatya határában álló büdi várrom.
A magyarországi reneszánsz kastélyépítészet a török háborúk időszakábanvirágzott, amikor a nemesség megerősített kastélyokat épített birtokközpontjaiba. Ezekben az évtizedekben a főúri reprezentáció igénye és a védelem szükségessége összekapcsolódott.Három erődített várkastély is épült még ebben az időszakban, a Báthori család birtokközpontjában Bátorban, a Vay család birtokközpontban álló vajai várkastély és a bodrogközi Pácinban található Mágóchy-kastély.
A Felső-Tisza-vidék végvárvonaltól északra lévő területei, ez a folyók által szabdalt, erdős, mocsaras, lápos terület, egyfajta védelmet és egyben izolációt jelentett. Védelmet nyújtott a tatár, török és egyéb betolakodókkal szemben, a magyar romlás századaiban, a lángoló kora újkorban, amikor az Alföld településhálózatának nagy része helyrehozhatatlan károkat szenvedett. Néhány büntető hadjáratot leszámítva nem vált pusztává ez a táj és a falvak hálózata sem ritkult meg (más vidékeken vármegyényi területek ürültek ki, pusztultak el). A veszteség itt is súlyos volt de nem helyrehozhatatlan (Gáborjáni-Rácz, 1999). Az Alföldön egyedül itt maradtak fenn az aprófalvas településhálózat, amely mai napig hatással van a Felső-Tisza-vidék táji, gazdasági, társadalmi karakterére. A térség lényegében egy területi stabilitással, településszerkezeti állandósággal büszkélkedhet, amely egésze a trianoni békediktátumig fennmaradt. A Felső-Tisza-vidéken részben ennek a momentumnak köszönhetően rendkívüli gazdagságban maradhatott fent a középkori templomok láncolata, a középkori településhálózat vagy a néphagyományok gazdagsága.
A 16. századból még egy momentumra mindenképpen szükséges kitérni, a reformációra, amely az 1540-es években terjednek el a Felső-Tisza-vidéken. Ez a régió korai vallásváltó vidéknek számított, a térség meghatározó birtokosai sorra álltak át a református hitre. A 16. század második felében számos jelentős hatású zsinatot is tartottak a térségben (Beregszász, Csenger, Óvári, Tasnád, Erdőd, Nagykároly, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nyírbátor), amely jelzi a Felső-Tisza-vidék kitüntetett szerepét a reformáció előre törésében (Szatmárt a reformáció egyik ősfészkének tartják). Ezekben az években ez a vidék még fontosabb szerepet töltött be a reformáció életében, mint Debrecen. Az országos átlagnál jóval magasabb volt a reformátusok aránya. Néhány kivétellel itt született vagy munkálkodott a reformáció szellemi vezérkara (Gáborlyáni-Rácz, 1999). A reformáció egyik lényeges hozadéka az iskolarendszer kiépülése a régióban, aDebreceni Kollégiumnak számos partikuláját hozták létre a koraújkorban (a 18. századra térség oktatási központja, Debrecen, Sárospatak, Kálló, Nagykároly, Szatmárnémeti, Munkács, Ungvár voltak, az iskolahálózat alacsonyabb szintjei felekezeti alapon, egyházi közreműködéssel működött). A reformáció hihetetlen népszerűsége, jelentős társadalmi támogatottsága ellenére azonban „új” protestáns liturgiának megfelelő templomok nem épülhettek, mivel a Habsburg uralom alatt lévő területen ezt tiltotta az udvar. Majd csak II. József türelmi rendelete teszi lehetővé nem katolikus templomok építését, de a templomoknak azonban ekkor még nem lehetett tornya és utcára nyíló ajtaja. Ennek a momentumnak köszönhető, hogy a középkorból származó templomok a református gyülekezetek használatában nagy számban maradtak fent a Felső-Tisza-vidéken és ebből eredően terjedt el a templomtól elkülönülő fa haranglábak.
A fenti okokból kifolyólag protestáns templomépítészetről egészen a 18. század végéig nem is beszélhetünk Magyarországon, azonban a reformációhoz kötődő díszítési sajátosságokról igen. A 17-18. században a református közösségek a maguk eszközeivel, módszereivel próbálták díszíteni templomaikat. Bár az alakos ábrázolásokat valóban száműzték Isten házából, különböző, más, a reformációra jellemző falfestéseket alkalmaztak. Leginkább a reneszánsz művészetet átható ornamentális motívumok terjedtek el, amelyeknek egészen látványos formái jelennek meg ebben a régióban (például Csarodán, Lónyán, Márokpapiban, Vámosatyán, Túrricsén vagy Sonkádon). Az ornamentális motívumok mellett gyakoriak voltak a latin vagy magyar nyelvű szövegek és a festett frízek. A reformáció művészeti örökségéből kétségkívül az egyik legkiemelkedőbb értéket a berendezési tárgyak képviselik. A legtöbb gyülekezet a 18. század végére erősödött meg annyira, hogy a már helyreállított templomában díszes szószéket vagy karzatot tudott felállítani. A református templomok ékességei a gazdagon faragott szószékek és szószék koronák. Külön említést érdemelnek a festett, kazettás mennyezetek. Jellemző volt, hogy a törökök kiűzése után a templomok újjáépítésekor a beomlott boltozatokat általában nem építették vissza, helyettük egyszerűbb famennyezeteket készítettek, amelyeket viszont festéssel díszítettek. Elsősorban a református templomokat jellemzik ezek az igen látványos, sokszor tanítói céllal készített festett mennyezetek, amelyek közül ebben a régióban kiemelkedik a csengeri, a gyügyei, a sonkádi, a gacsályi, a csengersimai és a tákosi református templomok kazettás mennyezete.
A 17. század nagyobb szabadságküzdelmeiben mindvégig fontos szerepet kapott a protestáns vallásszabadság kivívása és a Felső-Tisza-vidék politikai hovatartozásának kérdése. Ezeknek a szabadságküzdelmeknek fontos társadalmi bázisának számítottak az észak-keleti vármegyék, köztük a Felső-Tisza-vidék is. A térség a 17. században több alkalommal is gazdát cserélt az Erdélyi fejedelemség és a Habsburgok közötti konfliktusok során. A Bocskai szabadságharcot lezáró bécsi béke Szatmár, Bereg, Ugocsa vármegyéket az Erdélyi Fejedelemséghez csatolta és elismerte a protestánsok szabad vallásgyakorlását. Bocskai halálával ez a megállapodás semmissé vált és ezek a vármegyék visszakerültek a Habsburg koronához. Bethlen Gábornak a Nikolsburgi békében (1621) ismételten sikerült megszerezni ezeket a vármegyéket, kibővülve Máramaros,Zemplén és Abaúj vármegyékkel, de néhány év múlva újra Habsburg uralom alá kerültek. Az 1645-ben megkötött Linzi béke az akkori erdélyi fejdelemhez I. Rákóczi Györgyhöz juttatta mind a hét vármegyét, azzal a kitétellel Magyarország elidegenítettelen része marad.A magyar rendek jogait és a szabad protestáns vallásgyakorlást tiltó, a korábbi szabadságküzdelmek által kivívott jogokat semmibe vevő abszolutista hatalomgyakorlás következtében a Habsburg ellenes harcok az 1660-as évektől egészen 1711-ig szinte folyamatosan fellángolnak. Az erős protestáns gyökerű Felső-Tisza-vidék ekkor válik a kuruc mozgalom egyik központjává, amely a Thököly felkelés és a Rákóczi szabadságharc fontos társadalmi bázisa lesz.
A folyamatos háborúk hatására Szabolcs vármegye néprajzi, etnikai, vallási arculata sokat változott a 18. század folyamán, Bereg és Szatmár vármegyék népessége nagyrészt homogén maradt. A szervezett népességbetelepítések a Dél-Nyírség területén a török kiűzését követően gyorsultak fel. A munkaerőhiány pótlása érdekében a földbirtokosok különböző etnikumú és vallású népességet telepítettek be: görögkatolikus ruszin, rutén, román; evangélikus szlovák és római katolikus német nemzetiségűeket. A betelepülők magukkal kulturális, vallási, gazdasági szokásaikat, a felekezeti hovatartozás többségében etnikai kötődést takar ebben az időszakban. Rutén, ruszin, román népesség letelepítése elsősorban a Nyírségben történt (ruszin: Ajak, (Nyír)Béltek, (Nyír)Gyulaj, Máriapócs, Ópályi); rutén: (Nyír)Lugos, Penészlek, (Nyír)Pilis, Érkenéz; román: Biri, Kállósemjén, Kálló, Terem. Ezeken a többségében Dél-Nyírségi településeken a mai napig Magyarország egyik legnagyobb görög katolikus közösségei élnek. A Felső-Tisza-vidék egy-egy területén történtek sziget szerűen, főként német betelepítések (pl. Rakamaz, Vencsellő, Vállaj, Mérk, Zajta, Nagykároly és környéke).
A 18. század a magyar katolicizmus újjászervezésének időszaka, a katolicizmus terjesztése pedig a bécsi udvar politikai programjának és a török háborúk után feltörekvő új magyar arisztokrácia kiemelt célja volt. A 18. században fellendülő ellenreformáció szakrális építészetének művészeti nyelve a barokk volt, amely monumentális méreteivel, ünnepi megjelenésével, képzőművészeti alkotásaival, a lenyűgözés erejével kívánt hatni a hívők lelkére. A barokk Magyaroroszágon elsősorban a Habsburg uralom alatt álló nyugati és északi területeken tudott megjelenni, ahol rendkívül sikeresen haladt előre a lakosság rekatolizációja. Tekintve, hogy a Felső-Tisza-vidék továbbra erős protestáns vidék volt, a barokk itt kevéssé tudott teret hódítani, ellenben például a szomszédos Szabolcs vármegyével.
A fa építészet hosszan, egészen a 19. század elejéig uralkodó volt a régióban. Még a középkorban ennek oka elsősorban az volt, hogy nem állt rendelkezésre kő, a reformációt követően a templomépítészetben ezt az indukálta, hogy nem építhettek kőépületet a református közösségek, így kénytelenek voltak a fa felhasználását preferálni. A fa haranglábak nagy számú fennmaradása is annak köszönhető, hogy református templomok számára nem volt engedélyezett a kőből készült torony. II. József türelmi rendelete oldja fel ezt a tilalmat, így a református közösségek nagy templomépítkezésekbe fogtak. A 18. század végére a fából épült templomok már elavultnak számítottak (a fa épültek ekkorra már a szegénység szimbólumának számított), így minden közösség igyekezett az általuk nemesebbnek ítélt kőépületre cserélni azokat. Elsőként a templomokat cserélték le kőre, majd lassan a fatornyokat is kiváltották (Ratkó, szerk., 2014). A fa templomok közül egyedül az 1640-es években épült mándoki görög katolikus fa templom vészelte át ezt az időszakot, de már ez az épült is csak a Szentendrei Skanzenben látható. Ennek ellenére is nagy számban maradtak fent fa haranglábak a térségben. A népi építészetben is a fa volt a meghatározó. A 19. század közepéig az építőanyagokat elsősorban a közvetlen környezet szolgáltatta (nádpatics, sövényfal, favázas sárfal, vályogfal), ekkor még nem zajlott le a természetes élőhelyek visszaszorításával járó nagy tájformáló tevékenység.
A török kiűzését követően és a Habsburg ellenes szabadságharcok lezárultával a nagyúri várak építése okafogyottá vált a Magyar Királyság területén, jelentősebb erősítési munkálatok a déli katonai határőrvidéken zajlottak. A Rákóczi szabadságharcot követően a Habsburg udvar sorra tette használhatatlanná, semmisítette meg az ország belső területein lévő erődítményeket. Ennek a folyamatnak lett az áldozata Tokaj, Kálló és Ecsed. Emellett a megmaradt várak nagy része is pusztulásnak indult (pl. Kisvárda), melynek követit más építkezésekhez használták fel. A megerősített reneszánsz kastélyok helyébe a kényelmi és reprezentációs igényeket kielégítő barokk kastélyok építése lépett. A Felső-Tisza-vidéken, az ország nyugati feléhez képest közel száz év elteltével épülnek az első barokk stílusú épület. A stílus kiteljesedésére a XVIII. század második felében kerül sor. Ebben az időszakban felfelé törekvő udvarhű arisztokrácia és nemesség, mintegy egymásra való licitálásként szebbnél szebb, reprezentatív kastélyokat és kúriákat hoz létre(Antall-Szatmári-Deák, 2013). A Felső-Tisza-vidék barokk kastélyai közül kiemelkedik a Tuzséron található Lónyay-kastély, amely a Tiszántúl egyetlen barokk freskójával büszkélkedhet, a Vásárosnaményban található Tomcsányi-kastély, a Mándokon található Forgách-kastély és a Gávavencsellőn található Dessewffy-kastély. Szintén barokk stílusban épültek a korszakban a vármegyeháza épületei. Mária Terézia uralkodása alatt jelölik ki a vármegyék rögzített központját (ezt megelőzően azokból a mezővárosokból igazgatták őket, ahol az adott főszolgabíró él), ekkor vált a Kállay család jóvoltából Szabolcs vármegye központjává Kálló, ahol a 18. század második felében az olasz származású SalvatorAprili tervei alapján felépült a vármegyeháza (szintén az ő tervei alapján, barokk stílusban épült a Kállay család birtokközpontjában Kállósemjén a Kállay kúria). Bereg vármegye székhelyévé Beregszász vált, a vármegyeháza épülete szintén a 18. század közepén épült fel, amelyet 1890-ben vált fel a jelenleg II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épülete. Szatmár vármegye központját a Károlyi család közbenjárásnak köszönhetően Nagykárolyba jelölik ki, annak ellenére, hogy vármegyei nemesség Szatmárba szeretné a központot áthelyeztetni.
A 19. század első fele a nemzeti ébredés, önazonosságkeresés kora. Az 1780-as évektől a magyar építészetben a barokkot fokozatosan felváltja a klasszicizmus, amely magával hozta a díszítések leegyszerűsítését, az antik formavilág felfedezését vagy az angol parkok elterjedését. A művészetek hordozójának letéteményesei már nem az egyház és a nemesek, hanem a városok és a polgárság, de emellett a főúri kultúra is meghatározó értékteremtőnek számít ebben a korban, így a kastélyépítészetnek továbbra is fontos szerepe van a művészettörténetben. A Felső-Tisza-vidéken Cégánydányádon található a legszebb klasszicista épület, a Kölcsey-Kende kúria. A 19. század második felében a klasszicizmust a historizmus váltja fel, amely a középkor iránti „rajongás” megnyilvánulását hozta a művészetben. A tiszadobi Andrássy-kastély magyarországi historizáló kastélyépítészet egyik legszebb példája.
A 19. század második felének ipari fejlődése (ipari forradalom) ezen vidéken is éreztette hatását, amely az életszínvonal javulásával járt. A magyar gazdaság fellendülésének évtizedei, amelyhez ebben a térségben a mezőgazdasági termelés biztosított kedvező feltételeket. Ezek az évtizedek elsősorban az agrárkonjuktúra időszakát jelentik. Ezek az évtizedek a magyar urbanizáció, iparfejlődés és polgárosodás megindulásának évei voltak, de ebben a régióban ezek a hatások csak korlátozottan érvényesültek. Komoly iparfejlődéssel nem járt ez az időszak, az ipar kizárólag az élelmiszerfeldolgozásra települt rá. A gazdaság modernizációja, a vasútépítések hozzájárultak Szatmárnémeti és Nyíregyháza megerősödéséhez, így már a 19. század közepén megjelent annak szándéka, hogy vármegyék központját ide helyezzék át. Erre csak az 1872. évi közigazgatási átszervezés során került sor. A térség fejlődésének katalizálásában legnagyobb hatást a különböző közmunkák, a vasútépítések, a folyószabályozások, ármentesítések, híd és útépítések jelentették. A gazdasági nekilendülés időszaka együtt járt egy nagyon intenzív tájformáló tevékenységgel a Felső-Tisza-vidéken. Az ember tájformáló tevékenysége a 19. század második jelentősen átalakította ezt a vidéket. Ennek két legfontosabb iránya a nagyfokú erdőírtások és az ármentesítés volt a 19. században. Az erdöket már az akkor fontos állattartási legeltetés is pusztította, majd az egyre értékesebbé váló fák kitermelése a táj képét teljesen megváltoztatta. Mindez gyökeresen átalakította a paraszti társadalmat és kultúrát, a népművészetet, amely egészen az első világháborúig virágzott. A Tisza szabályozását Széchenyi István indította el az 1830-as években. 1850-es évektől Lónyay Menyhért vezetett a Felső-Tisza és mellékfolyóinak szabályozási munkálatait. A folyószabályozások az 1879-es nagy tiszai árvíz után új lendületet vettek. Szamos szabályozása már a 18. században megtörtént, de a 19. század nagy árvizei hatására a gátakat újra kellett építeni. Az Ecsedi láp lecsapolása jelentette a másik nagy kihívást a térségben, melynek lecsapolása a századfordulóra valósult meg. A belvizek és nyírvizek levezetésére épült meg a Rétköz területén a Lónyay-csatorna. A Felső-Tisza-vidék ipartörténeti műemlékeinek sajátos elemeit azok a szivattyútelepek alkotják, amellyel a lecsapolásokat végezte (pl. Tiszabercel, Nagyecsed). Ezeknek a létesítményeknek az idegenforgalmi pozicionálására egyre komoly szerepet vállalnak az önkormányzatok és a Vízügyi Igazgatóság.
Jelenkor
A régió fejlődésében a következő mérföldkő a trianoni békediktátum, ugyanis az 1920-as határváltozások ezt az addig egységes Felső-Tisza-vidéket osztották meg. A békeszerződés Szabolcs vármegyét szinte érintetlenül Magyarországnak hagyta, de Szatmárnak 28,4%-át, Bereg megye régi területéből 12,1%, Ung megyéből 0,5%, Ugocsa megyéből 0,1 km2-nyi terület maradt magyar fennhatóság alatt. A magyarországi megye részeken az 1923. évi 35 tc. alapján a részben megmaradt két beregi járás összevonásából létrehozták a Vásárosnaményi járást, amelyet 21 településhez Szatmár megyéhez csatolták, ezzel megszervezték Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét Mátészalkai központtal (Cservenyákszerk. 1993), amelyhez hozzácsatolták meg az egykor Ung megyéhez tartozó Kis és Nagy Lónyát, Tiszakerecsenyt és Mátyust. Szabolcs vármegyéhez csatolták az Ung vármegyéből Magyarországon maradt Záhony és Győröcske településeket. A bécsi döntések értelmében visszaállították Szatmár és Bereg vármegyék területi integritását, de II. világháborút lezáró Párizsi béke értelmében visszaálltak a trianoni határvonalak. Szabolcs-Szatmár megye néven jött létre közigazgatási egység 1950-ben, nagyjából a jelenlegi határokkal. A történeti Magyarország drasztikus területi feldarabolásával együtt járó határok meghúzását követően az ország keleti és északi új határai mentén egy olyan elmaradott rurális övezet kialakulása kezdődött meg, amely jórészt a megmaradt megyecsonkokból képződött. Az egykori vármegyeközpontok, centrumok, középvárosok (Ungvár, Beregszász, Szatmárnémeti, Nagykároly), amelyek többségében gazdasági centrumok voltak, a határ túloldalára kerültek, de a vonzáskörzeteik a csonka vármegyékkel együtt itt maradtak. A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területe négy centrumot veszített el, ebből eredően itt volt a legnagyobb arányú térszerkezeti anomáliák kialakulása. A centrumok elvesztésével egy városhiányos térség alakult ki a határterületeken, melynek máig ható következményei is vannak. A megye keleti perifériáin, vagyis a Szatmár-beregi területeken meglévő funkcióhiányos városhálózat nem képes dinamizálni ezeket a területeket, bár a fentiekből eredően szerepük mindenképpen felértékelődött. A külső perifériák Magyarországon észak-keleti határai mentén ugyanazokból az okokból alakultak ki és ugyanazok a folyamatok jellemzik őket. A volt vármegyecsonkok közül a szatmári, beregi, bihari, bodrogközi, abaúji területek vannak a legsúlyosabb helyzetben. A megye határmenti területei – kiemelten a Szatmár-Beregi térség – hátrányos helyzetű, fokozatosan leszakadó térségek, mely részben a vonzásközpontok határon túlra kerülésével magyarázható. Az 1945 utáni politikai és gazdaságpolitikai átalakulás indította el az iparfejlődés extenzív szakaszát, amely a 20. századi megyei városfejlődésben meghatározó szerepet játszott, ebben az időszakban a városfejlesztés és fejlődés hajtótényezője az ipar volt. A megye iparának fejlesztése a 60-as évek derekáig háttérbe szorult. 1960-ban meghirdették a vidéki ipartelepítés programját, amely megkésve, 1970-re érte el a megyét. A térség iparosításában az alábbiak játszottak szerepet: állami vállalatok munkaerőéhsége, szabad munkaerő kapacitás megléte, a kormányzati politika preferálta az Alföld iparosításának szükségességét, a keleti kereskedelemben a Szabolcs-Szatmár-Bereg és kiemelten Záhony stratégiai pozíciót foglalt el. A vidéki ipartelepítési program mellett az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (1971) is kedvező irányba befolyásolta Szabolcs-Szatmár-Bereg megye városainak fejlődését, amely zöld utat adott a nagyközségek várossá nyilvánítására a városhiányos térségekben. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Nyíregyháza mellett, elsősorban az ekkor várossá váló Mátészalka, Kisvárda, Nyírbátor, Fehérgyarmat és Vásárosnamény lettek kijelölve ipartelepítésre. A rendszerváltást követően a részlegipar gyors összeomlása, az állami nagyvállalatok telephelyeinek felszámolása, a keleti piacok beszűkülése, Magyarország keleti területeinek leértékelődése jelentős nehézségeket okozott Szabolcs-Szatmár-Bereg megye települései számára.
Felhasznált irodalom
Antall István - Deák Attila - Szatmári István 2013: Tündérmezőtől az Ismeretlen Földig, Utazás a művészetek történetében Szatmártól Kassáig - Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Területfejlesztési és Környezetgazdálkodási Ügynökség Nonprofit Kft., Nyíregyháza. 7 p.
Cservenyák László (szerk.) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája I., Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat, Nyíregyháza, 1993. Feld István-Vellanics Márta: Magyar Építészet Buda elfoglalásától József nádor koráig, Kossuth kiadó, Budapest, 2016.
Gáborjáni Szabó Botond-Rácz Zoltán: Közel az ég hozzám, közel az Istenem – Református templomok a Felső-Tisza-vidéken, Alföldi Nyomda Rt. Méliusz műhelye, Debrecen, 1999.
Igaz Rita: A barokk Magyarországon, Corvina Kiadó, Budapest, 2007.
Ratkó Lujza (szerk.): Szabolcs-Szatmár-Bereg megye népművészete, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza, 2014.
Rechnitzer János-Smahó Melinda: Területi politika. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011 SzatmárinéMihucz Ildikó: Középkori templomok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Kelet Press Kiadó, Nyíregyháza, 2004.
Thaler Tamás-Kerny Terézia: Középkori templomok a Felső-Tisza-vidéken, Anno kiadó, Debrecen Vass Róbert: A Beregi-sík természeti értékei – In Hanusz Á. (szerk.) Területfejlesztés-Turizmustervezés konferencia kötet, Nyíregyháza, 2014
