Kállósemjéni Mohos-tó Természetvédelmi Terület, Kállósemjén
A Kállósemjéntől mindössze néhány kilométerrel északra elhelyezkedő egykori folyó völgyekben kialakult élőhely változatos növény- és állatvilágnak ad otthont. A sokszínű növénytársulásoknak (ingóláp és égeres fűzláp) a megőrzése érdekében 1954-ben, nyilvánították védetté a lápmedencét. A Mohostól délre elterülő Nyárjast a ’80-as évek elején fedezte fel Vass Mihály. Értékes élővilága, különleges élőhelyei indokolták, hogy bővítsék a védett terület határait, így mára 95 hektár élvez természetvédelmi oltalmat. Az 1900-as években még nagy kiterjedésű úszóláp volt, ahol a több mint két tucat ritka lápi növény előfordulását bizonyították. Egyikük a szívlevelű hídőr vagy lápi szíveslevelű hídőr, melynek neve élőhelyére és jellegzetes szív alakú leveleire utal. Sajnos állománya a Nyírségből azóta eltűnt, utolsó előfordulását Dunántúlról igazolták.
A védett terület kialakulása a jégkorszak utánra tehető, mikor egy régi medermaradvány elzáródásának köszönhetően buckaközi, hűvös mikroklímájú vízállás formálódott. A 18. század végén a környező homokbuckák tetejét még összefüggő, őshonos erdőállományok borították, melyet pár évtized alatt szinte teljesen kiírtottak és a területet legelőként hasznosították. A felső, tápanyagban gazdag erdőtalaj a szél útján a tóba kerül nagy szervesanyag felhalmozódást okozva. A hosszan tartó folyamat úszólápszigetekkel tarkított élőhely létrejöttét eredményezte, melynek állandóan vízzel telített, gyarapodó tőzegrétegébe több, mára ritka vagy teljesen eltűnt növényfaj települt.
A többi azonos fejlődésű nyírvízhez hasonlóan az évszázadok alatt állapota folyamatosan romlott, vízszintje csökkent, a terület hűtését szolgáló magas talajvízszint lesüllyedt, a párát megtartó, homokbuckák tetejét borító erdőállományok megfogyatkoztak. A vízhiány mérséklésére a természetvédelmi szakemberek szivattyú segítségével, rétegvízből biztosították a védett terület optimális vízellátását, továbbá a felszíni vizek kormányzásával igyekeztek enyhíteni a kialakult helyzetet. Az élőhelyen bekövetkezett változások nem kedveztek a terület különleges fajainak és élőhely-együtteseinek. A vízszintcsökkenés, a talajvízforrások elapadása és egyéb kedvezőtlen folyamatok miatt a múlt század ’80-as éveire a lápszigetek legyökereztek. A tómeder északi felében mindössze pár tíz négyzetméteren maradt fent nyílt víztükör kis úszószigetekkel, de ezek fajgazdagsága meg sem közelíti az egykorit.
A Mohos természeti sokféleségéből sok mindent elveszítettünk, a régi fajgazdagságról pontos képet kapunk a korabeli részletes fajleírásokból. A szívlevelű hídőrt mellett a hengeres sás is már bő 30 éve nem él a területen. Hazánkban csak néhány lelőhelyről ismerjük, és kétséges, hogy ma van-e nálunk életképes állománya az óriás csíkbogárnak, melynek közép-európai állományai a kihalás felé sodródnak. Eltűnt a 80–150 cm magasra is megnövő Tisza-parti margitvirág, a széleslevelű gyapjúsás és a sekély vízben lebegő, rovaremésztő növény a lápi rence is. Néhány ritkaságot, mint a tőzegpáfrányt, a nádi boglárkát, a fehér virágú vidrafüvet, valamint a mérgező gyilkos csomorikát még ma is megtaláljuk. A nyílt vizek felszínén úszó fehér tündérrózsa az élőhely átalakulása miatt eltűnt. Említésre méltó a ritkaságok közül a valódi májmoha, a villás sás, a szárnyas görvélyfű, a mocsári füzike és a közönséges rence előfordulása. A lápmedence háborítatlan, parányira zsugorodott része ritka rovar-, kétéltű-, hüllő- és emlősfajok otthona. Fészkelő madarai közül említésre méltó a bölömbika, mely halakból, békákból, vízirovarokból álló táplálékát a dús parti növényzet között bujkálva ejti el, valamint az egyik legkisebb rejtett életmódú gémféle a törpegém. Parti vegetációjában rendszeresen költ a barna rétihéja, a hímek és tojók a látványos nászrepülésük után nádszálakból építenek fészket, melynek átmérője közel egy méter.
